A XVI. század közepétől Magyarország másfélé évszázadra két nagyhatalom közé szorult. A vetélkedő gigászok egyike sem volt képes meghódítani a területet, ezért a senki földjének minősülő, állandó háborúval sújtott területen lehetőség nyílt önálló külpolitika folytatására- abban a tekintetben, hogy melyik félhez kell csatlakozni. A két tábor közül a török orientációt választó volt hátrányban, mert a XIV. század vége óta vívott török háborúk miatt érthetetlennek (sőt a kereszténység elárulásának) számított az ilyesfajta cselekedet. A „törökösök” álláspontjukat a létfenntartás kényszerével indokolták és felháborodva utasították vissza a vádakat: „… mind a törökösséget, áruló nevet teli torokkal rákogván, olly becsületes, hazájuk szerető és istenfélő jámborokra akarják kenni a hazán történt nagy romlásoknak s a szép végházaknak török nemzet kezébe való esésének okát, kik inkább teljes igyekezetök szerint a szegény hazának javára, a végházaknak megmaradására s Istennek is dicsőségére igyekezvén, siralmas, könnyező szemmel nézték a meglett romlásokra hanyatlott veszedelmes alkalmatosságokat, és vérek hullásával és életek megpecsétlésével is, ha mi rajtok állott volna benne, igyekeztek volna azokat elfordítani.”

     A balkáni országok sorsával példálózó ellenpártot a török alatt élvezett jólét és biztonság emlegetésével némították el: „miolta Istennek igaz ítéletéből.. e szegény haza a magyar koronától elszakadván, a hatalmas török császárok árnyékában kényszeríttetett magának pihenést keresni… hűségeket, engedelmességeket mutatták, hasonló hűségét, engedelmességét megtartotta, esztendőnkint való szokott, szenvedhető tízezer arany adóját bészolgáltatta, valljon kitől mi bántása volt? Háborgattatott-e valaki fegyverétől? Nem volt-e kinek-kinek az ő fügefája alatt honában békességes nyugodalma?... Valljon az ország főrendei nem virágoznak-e vala feles számú, bokros, jó reménységű, szép csemetékkel? A nemesség, vitézlő nép, városi, polgári s minden alsó- s középrendek sűrű tenyészéssel? A hegyek, halmok, mezők, oldalak, völgyek sűrű gabonatermésekkel, borral, búzával, sűrű baromcsordákkal, mindenféle juh s egyéb marhák nyájaival? Arannyal, ezüsttel, rézzel, vassal, sóval, tejjel, mézzel valljon nem bővelkedik vala-e? Nem terjedett vala-e ki az egész kereszténységben s majd minden nemzetségek köziben mindenfelé jó híre, neve, méltósága?”

    A török (kényszer)szövetség természetesen elsősorban Erdélyben volt elfogadott, de a királyi Magyarországon is akadtak hívei. A magyarországi „törökösökkel” a Porta is számolt: amikor arra törekedett, hogy minél kisebb erőfeszítéssel foglalja el az országot, az ő behódolásukat „kérte”. A legközvetlenebb ilyen indítvány Érsekújvár eleste után hangzott el és csak a szemben álló magyar felek együttműködése hiúsította meg – hatása azonban megmaradt.

TOVÁBB