Velencét az állam egysége és mindenre kiterjedő irányítása megkülönbözteti a többi itáliai várostól. A különbségek a bizánci eredetű szokásokban gyökereznek. Hivatalosan 452-ben alapították, majd a népvándorlás korában a lagúna lakosai csatlakoztak a Ravennai Exarchátushoz és így a szigetek bizánci uralom alá kerültek. Átvették az irányítási rendszert, a város élére tribunokat választottak, akik megválasztották a dózsét, (dux) aki a császár nevében képviselte a hatalmat. A tribunok száma folyamatosan nőtt és később az ő leszármazottaik adták a nagy családokat, akik a dózse címet töltötték be. A város kereskedelme révén fejlődésnek indult. 697-ben a nemesek és a köznép összegyűltek a lagúna településeiből és közösen dózsét választottak a vezetőnek, az eddig külön kormányzott területek helyett. A kevés forrásunk van erről az időszakról, ezért a történéseket részletesen nem ismerjük. Az így létrejött önigazgatás és függetlenség nem volt teljes, ugyanis a dózse is a császár nevében uralkodott. Ez a szokás, ha csak formálisan is, de 1204-ig fennmaradt. 751-ben elesett Ravenna a longobárdok ostroma során, így kikerült Velence a közvetlen bizánci szorítás alól. A Frank Birodalom és a Bizánci Császárság között elhelyezkedő kis állam belpolitikájában is a két nagyhatalom pártolóira oszlott. Az összetűzések során a város elpusztult és a bizánciak által támogatott kereskedők a Rivo Alto (Rialto) szigetre menekültek és építették fel a későbbiekben hatalmassá váló kereskedővárost. A frankok viszont folyamatos támadásokkal fenyegették a lagúnát és a velenceiek bizánci támogatással háborúba is bocsátkoztak. A terület békéjét csak a 812-es aacheni szerződés garantálta, ezzel együtt függetlenségének kezdete is, mivel a gyengülő Bizánc nem tudta fenntartani uralmát. A szomszédos államok a pápa vagy a császár főségét vallották, Velence ezzel szemben magát függetlennek tekintette.

A város védőszentje Szent Márk. A legenda szerint egy vihar miatt Márk a lagúnában kötött ki és itt megalapítja Aquileia templomát, ahonnan a későbbi pátriárkák származtak. A szent egy éjszaka ott talált menedéket ahol a Szent Márk templom áll és azt is megálmodta hogyan építik meg. Szent Márk kultuszát erősítette, amikor Alexandriából az ereklyéit Velencébe hozták 828-ban. Az ő kultusza lett az összetartozás és egység jelképe. Amikor meghozták az ereklyéket a dózse elé vitték, aki aztán templomot épített neki. Az egyház képviselői is eltértek a többi városétól. A helyi püspök temploma a San Pietro, a pátriárka a Grado szigeten tartózkodik. A pátriárka egyrészt a bizánci eredet maradványa, a nyugati egyházban kis pátriárkának szokás nevezni. Vallási ügyekben is a pátriárka volt a feljebbvaló, nem a püspök. Az ereklye kezeléséből jól látszik, hogy a dózsét tekintették a közösség vezetőjének. A vallási ügyek intézése alá van vette a dózsénak, aki a zarándokok ügyeit intézi, illetve az ebből befolyó pénzt kezeli. A reprezentációban is megjelentek a kultusz elemei. Szent Márk oroszlánjai a város nagyságát jelképezik, azóta Velence jelképeivé váltak.

Velence másik fontos szellemi építőköve, hogy nem volt pártosodás, teljes egység honolt, mindenki egyaránt a város sikeréért dolgozott. Legalábbis hitük szerint, a gyakorlat számos ellenpéldát hoz. Azt viszont fontos kiemelni, hogy a távolsági kereskedelem megkövetelte a belső összetartást és egységet. A későbbiekben lesz nagyon fontos ez a gondolat, bár az első kb. 600 év elég sok véres eseményt hozott. A IX–X. században a Candiano család örökletes hercegséggé akarta változtatni Velencét. IV. Pietro Candiano elvált feleségétől és dinasztikus házasságot kezdeményezett. Idegeneket hozott magával Velencébe, hogy saját pozícióját erősítse és I. Ottó német-római császár támogatását kereste. Vele szemben a Bizánccal szimpatizáló családok fellázították a tömeget és 976-ban megrohamozták a dózsepalotát. A dózsét ellenfelei ölték meg menekülés közben. A Candianokat az Orseolók követték, akik újjáépítették a Szent Márk templomot. II. Orseolo Péter elfoglalta Dalmáciát, monarchisztikus házasságokkal próbálkozott, de fia ideje alatt már újabb felkelés tört ki. A város két nagy családja, a Caloprini és a Morosini is hosszasan viaskodtak egymással. Az egység kiformálása is időbe telt, bár a közösség nagy hangsúlyt fektetett rá.

A XVI. században a köztársaságról az terjedt el, a spanyolok jóvoltából, hogy a dózsék és egy kis csoport önkényuralma, kémekkel, titkos rendőrséggel, kínzásokkal fenntartott zsarnoki rendszer. Ez talán a köztársaság késői éveire igaz, de nem általánosítható.

A nép (populus) említésénél nem emelték ki a nemességet, vagy bármilyen kiváltságosokat (egyházi, katonai) Az egyes nagyobb családok nem rendelkeztek kiváltságokkal, de a politikai élet meghatározó szereplői voltak és a gyakorlatban ők irányítottak. Frederic C. Lane két módját látja a középkori hatalomkoncepciónak. Az első a „leereszkedő”, ami szerint Istentől ered minden hatalom és ez száll a császárra és a pápára, innen pedig a kisebb uralkodókra. A másik ennek az ellentéte, az „emelkedő”, mely szerint a közösség rendelkezik a törvényhozás és a politikai hatalom eszközével, így ők választják meg képviselőiket, akik nekik tartoznak felelősséggel. A velenceiek a második elkötelezett hívei. Így függetlenítik magukat az uralkodóktól, választják a dózsét, akit akár le is tehetnek. Ettől függetlenül hitték, hogy minden hatalom Istentől ered. Ezen elmélet viszont nem írja le megfelelően a középkor hatalmi rendszerét, az általánosítás miatt nem tekinthető helytállónak és Velencére nézve sem tekinthető érvényesnek.

A továbbiakban a Köztársaság kormányzati szerveiről, államszervezetéről, kereskedelméről és gazdaságáról valamint a késő középkori politikai változásairól olvashat. A folytatáshoz kattintson ide.