A pestisről általában

 

A ’pestis’ szó eredetileg mindenféle ragályos kór gyűjtőneve volt, de a 14. századtól kezdve egyre inkább csak a Yersinia pestis által okozott betegségeket nevezte így a köznyelv. Nagy járványokat már az ókori népek is feljegyeztek, Európában pedig az 1720-21-es marseilleit szokták az utolsók közt említeni, mert ezután – máig ismeretlen okból kifolyólag – eltűnik az Fekete Halál. Elképzelések természetesen vannak, amelyek alapján öt markáns véleménycsoportot lehet elkülöníteni: (1) Egyes kutatók a népesség magasabb fokú védettségére és/vagy az eredeti kórokozó gyengülésére vezetik vissza a betegség visszahúzódását. (2) Mások politikai okokat említenek, ami elsőre furcsának, de mégis reális gondolatmenetnek tűnik. A harmincéves háború után ugyanis a Norvégiát is birtokló Dánia egyre nagyobb szerepet játszott Európa kereskedelmi életében, és így közvetve hozzájárult ahhoz, hogy a közönséges barna házipatkány (rattus norvegicus) kiszorítsa a pestis bolhát terjesztő fekete vándor-patkányt. (3) Vannak, akik a 17. századtól fokozatosan átalakuló házépítészetben keresnek megoldást. Erre az időre esik tudniillik a cseréptetős téglaházak megjelenése, és a patkányok számára melegágyként szolgáló zsúptetős vályog- és favázas házak kiszorulása. Némi ellent-mondást jelent azonban az, hogy Itáliában már a 14. századtól megjelent az új típusú építkezés, mégsem befolyásolta a pestis terjedését. Talán a legvalószínűbbnek az utolsó két szemlélet tűnik, amely (4) az amerikai gyarmatokról elterjedő rost- és fehérje dús táplálkozásban, ill. a (5) tudatos megelőző politikában keresi a magyarázatot.   Akármi legyen is az igazság az 1894-es hongkongi járvány pontot tett a pestis történetének végére. Ekkor ismerte fel ugyanis Alexandre Yersin és Shibasaburo Kitasato, hogy a bolháknak, mintsem a patkányoknak van nagy szerepe a betegség terjesztésében, mert amint a patkány elhullik a bolhák új gazdatestet keresnek.

A pestisnek jelenleg három fajtáját különböztetik meg: a bubó-, a vér és a tüdőpestist, amelyeket mindhárom esetben vérömlenyek és sötét bőrelváltozások jellemeztek (innen kapta a Fekete Halál elnevezést). Az utóbbi kettő kevésbé volt elterjedt, de mindenképp 100%-os volt a halálozási arány. A vérpestis esetén a bacilusok vérrel szállítva árasztották el a szervezetet, míg a tüdőpestis tüdőgyulladásszerű tünetetekkel általában 3-4 napi lefolyás után halál-lal végződött. A leggyakoribb azonban a bubópestis volt, amely nevét a hónalj- és ágyékhaj-latban megjelenő fájdalmas gyulladásos duzzanatról kapta.   Rendszerint fejfájással, hányingerrel, hát- és végtagfájdalommal és lázzal kezdődött, majd egy nap után elérte a betegség a csúcspontját, amelyet megtört arc, kiszáradt száj, kitágult orrlukak, álmatlanság, és mozgás-szervi panaszok jellemeztek. Mindez olyan kínokkal járt, hogy a betegek gyakran eszüket vesztve tépték le ruhájukat, vagy tombolva sepertek végig az utcán, hogy aztán valahonnan a mélybe vethessék magukat. A bubópestis csak 80-90%-os arányban járt halálozással, ha a bubóknak sikerült felszakadnia, akkor volt esély a gyógyulásra is.  

 

Hiedelem, védekezés és kezelés

 

A pestis okát – mint a középkorban is – leginkább Isten büntetésének tartották, de a kora újkorban már napvilágot láttak olyan elképzelések is melyek a Föld atmoszférájával, a boly-gók rossz együttállásával, vulkánkitörésekkel vagy éppen a földrengések során felszabaduló káros gőzökkel próbáltak magyarázatot keresni.

A korszakban a betegség elleni küzdelem egyik legfontosabb eszköze a védekezés volt, amelynek két formáját ismerték: az egyik a megelőzés, a másik pedig a „fuga pestis”, azaz a pestis előli futás volt.  Az utóbbi jobbára a városokban lakó egyházi méltóságokra és nemesekre volt jellemző, akik a nyár közeledtével a környékbeli falvakba menekültek. Ez azért volt veszélyes, mert így a viszonylag védett vidékre is behurcolták a kórt, mélyítve a járvány okozta pusztításokat.   Ezeket felismerve, Girolamo Fracastoro A ragályról és a betegségek ragályosságáról c. 1546-os művének hatására,  a 16. századtól egyre nagyobb szerepet kapott a tudatos megelőző politika. Munkájában kifejtette – valószínűleg egy 14. századi tanverset alapul véve –, hogy a járványokért felelős nem látható kicsiny „járvány csirok” részecskék nem a levegő útján, hanem közvetlen érintkezéssel egyénről-egyénre terjednek.   A városi vezetők ezért célratörően kezdték alkalmazni az olyan módszereket, mint karantén (legelőször már 14. században Raguza), a cordon sanitaire (döntően a 16. századtól kezdve a szárazföldi közlekedés lezárását jelentette) vagy éppen az orvosrendészet, amely az ivó-, a szennyvíz és a piacrendtartással kapcsolatos intézkedések végrehajtásáért volt felelős. Fracastoro munkája azonban nemcsak a politikára, hanem a kor járványelméleti vitáira is kifejtette hatását, amely egyre inkább a kontagionisták előtörésében csúcsosodott ki. 

A megelőzésnek egy speciális csoportját jelentették azok eszközök, amelyek laikus szinten, és mindenképp hiedelmekre alapozott, vallásos kategóriaként jelentek meg. Itt majdhogynem végeláthatatlan az a sor, amelyről úgy tartották, hogy hatásos lehet a pestis okozta csapások ellen. Voltak, akik illatos fából rakott tűzgyújtást, vagy a levegő merevedettségének megtörésére lövöldözést, harangozást vagy éppen madarak körberöpködtetését javasolták. Mások azt vallották, hogy az ember mindennapos tevékenységéhez köthető a kór elburjánzása, ezért óvakodni kell az olívaolaj használatától, a fürdőzéstől, vagy a túl gyakori szexuális kapcsolat létesítésétől. Sokan a mágikus rítusokban kerestek megoldást, ráolvasásokkal, imákkal párosítva talizmánokat (pl. szájban tartott bezoárkő), amuletteket, szentelményeket vettek magukhoz.  Sőt Milanóban például a kormányzó orvosai tanácsára elrendelte a pestises házak befalazását és kifüstölését is. A nem túl humánus módszer azonban sikeresnek bizonyult, mert csak a lakosság 15%-a pusztult el a járványban.  De talán a legérdekesebb megelőzési taktika az angliai Etonban volt, ahol korbácsolás terhe mellett kötelezővé tették az iskolás gyerekek dohányzását. 

A mai szemmel furcsának tűnő módszerek, – érthető módon – nem igazán vezettek siker-re, ezért a korabeli orvosok kidolgozták azokat a kezeléseket, amelyekről úgy gondolták hatásosak lehetnek a gyógyításhoz. A gyógyszeres kezelések általában a legkülönfélébb növényi és állati eredetű anyagok keverékét foglalták magukban, amelyeknél kulcsfontosságú volt, hogy minél erősebb illatú és minél drágább anyagokból tevődjék össze. Leggyakrabban: kü-lönleges gyümölcsöket, fűszereket, aranyport, bezoárkőt, mithridatum (állati eredetű anyagból és opátiából álló méregellenesnek hitt keverék), terjét vagy unikornisszarv-reszéléket alkalmaztak. A fizikális eljárások illeszkedtek a kor orvosi kívánalmaihoz, leginkább az érvágást, a köpölyözést és a nedvcsapolást részesítették előnyben, míg a főleg miazmaták által preferált életmódbeli (diététikus) kezelések többnyire a megfelelő táplálkozást tartották célravezetőnek. Savanyú ecet, gránátalma, és méreganyaggal rendelkező állatok (pl. kígyó, szalamandra) húsának fogyasztását javasolták. A kelések felvágását, kiégetését, gyógynövényes borogatását pedig a sebészeti kezelések hívei gondolták megfelelő gyógymódnak.